Budapesten született zsidó polgári családban. Az érettségi után bécsi, párizsi, berlini és grazi egyetemeken tanult. Huszonhárom éves korában katonai szolgálatot is teljesített, de a mindig a költészet volt az, ami iránt igazi vonzalmat érzett.  1937-ben jelentette meg a Villon-átköltéseit, mely jó időre meghatározta pályáját.

1938-ban elhagyta Magyarországot. Erre többek között az kényszerítette, hogy úgy érezte, hazájának az a legrosszabb, ha a háborút a hitleri Németország nyeri meg, így a németek oldalán semmiképp sem akart harcolni. Párizsig menekült, itt találkozott többek között Arthur Koestlerrel és az emigráns magyar művészek közösségével. Később a német megszállás miatt innen is távozni kényszerült. Havas Endrével és Lorsy Ernővel együtt Franciaország német megszállása után Marokkóba menekült, majd áthajózott az Amerikai Egyesült Államokba, ahol a Szabad Magyar Mozgalom titkáraként és lapszerkesztőjeként tevékenykedett. Ezután három évig, 1942 és 1945 között az amerikai hadseregben szolgált, káplárként szerelt le.

Eközben húgát, aki itthon maradt, a nyilasok meggyilkolták.

1946-ban tért haza, a Népszavánál helyezkedett el. 1947-ben megjelent az Őszi harmat után című verseskötete, illetve a Villon balladák már a 14. kiadásnál tartottak.

A fajgyűlöletet megvetette.

Az ő vezetésével döntötték le 1947. április 26-áról 27-ére virradó éjjel Prohászka Ottokár Károlyi-kertbéli szobrát, a kommunista hatalom mégis kezdettől fogva ellenségesen viszonyult hozzá, további művei nem jelenhettek meg. 1949-ben letartóztatták, Kistarcsára internálták, majd a recski kényszermunkatáborba zárták. Az ÁVH börtöneiben, illetve a táborokban írt versei 1983-ban Münchenben jelenhettek meg először Börtönversek 1950–1953 címmel.

Az itt közölt verseket 1950 és 1953 közt csináltam az Andrássy út 60. pincéjében, Kistarcsán és az ÁVO recski büntetőtáborában. A „csináltam” igét azért használom, mert Rákosi börtöneiben csakúgy, mint Hitler megsemmisítő táboraiban, papír és írószer nem állt a rabok rendelkezésére. Így ezeket a verseket „fejben csináltam

Legfőbb gondom az volt, hogy verseimet emlékezetembe véssem; eladdig mindig szenvedélyemnek ismertem más verseinek megtanulását, de a magaméit figyelmen kívül hagytam. Ha az első négy sort elkészítettem, elmondtam magamnak nyolcszor-tízszer; a következő négy sorral ugyanezt tettem, aztán a nyolcat ismételtem ötször-hatszor, és így tovább, míg a napi, átlagos 40 sor penzummal elkészültem. Reggelenként felmondtam magamnak mindazt, amit addig írtam: száz sort, ötszázat, ezret… A fogdáról egész kötet költeménnyel – ezzel a kötettel – fejemben jöttem ki.

Ezek után számos rabtársam tanulta meg azokat a verseket, melyeket jobbaknak, vagy a legjobbaknak tartottam. A megtanulás indoka nem csak a kölcsönös, törhetetlen szeretet volt, melyet akkor és azóta egymás iránt érzünk és nem csak a magyar nép sajátsága, a költészet iránti, merem remélni múlhatatlan lelkesedés. Sőt még nem is az, hogy ezekből a versekből – akármilyen is legyen irodalmi értékük – erőt tudtak meríteni. Hanem elsősorban az a tény, hogy költeményeimet meg kívánták menteni az utókor számára. Az akkori helyzetben, gyönge fizikumommal rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy túlélem Recsket.

A túlélést, számos társammal együtt, nemcsak annak köszönhettem, hogy Sztálin későn ugyan, de a számunk legkedvezőbb pillanatban patkolt el, hanem elsősorban annak, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a büntetőtábort feloszlatta.

Szabadulása után fordításokkal kereste kenyerét, majd 1956-ban ismét elmenekült az országból.

Faludy György önéletrajzi regényében (Pokolbéli víg napjaim) az ávós őrnagy beszéde jellemzi az 1953. szeptemberi szabadon bocsátások légkörét:

A Magyar Népköztársaság nevében bocsánatot kérek öntől azért az igazságtalanságért, jogtalanságért és méltatlanságért, melyet el kellett szenvednie. …figyelmeztetett, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárultunk. Azzal a jó tanáccsal szolgálhat, hogy a kérdezősködőket jelentsük fel, közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban.

Londonban települt le, ahol 1957-től az Irodalmi Újság szerkesztője volt. 1961–62-ben írta a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi visszaemlékezéseit. A könyv 1987-ben jelent meg először magyarul az AB Független Kiadónál – a kommunista cenzúrát megkerülve szamizdat kötetként. Kanadában és az Egyesült Államokban különböző egyetemeken tartott előadást, miközben a Ötágú Síp és a Magyarok Világlapja című lapok munkatársaként dolgozott. 1980-ban New Yorkban jelentek meg összegyűjtött versei.

Közben Magyarországon betiltott költő volt, a könyvtárakban még a katalógusból is kiszedték azokat a cédulákat, amelyeken a neve szerepelt. 

1988-ban hazatért, Budapesten telepedett le. A rendszerváltás után korábban szamizdatban terjedő műveit is ki lehetett adni. Új verskötetei és fordításai is megjelentek. Faludy 1994-ben a Kossuth-díjat is megkapta. 1998-ban alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. Személyét többnyire érdeklődés övezte, bár 90 éves kora felett sem szűnt meg polgárpukkasztónak, meghökkentőnek lenni.

Pokol tornácán című kötetének bemutatóját már nem érhette meg, a Kossuth-díjas költőt 2006. szeptember 1-jén otthonában érte a halál.

Tiszteletére 2006. október 3-án Torontóban a közvetlenül az egykori ottani otthona melletti parkot hivatalosan is George Faludy Place-re nevezték át. Bár az elnevezési procedúra még életében elkezdődött, a névadási ünnepséget már nem érhette meg.