Százak gyászolták Budapesten az egyik legeredményesebb magyar expedíciós hegymászót.

Suhajda Szilárd családtagjai és barátai Facebook-oldalon tették közzé, hogy május 30-án az esti órákban a Szemlőhegyi-barlangnál lehetőséget adnak a hegymászó tisztelőinek és a családdal együttérzőknek, hogy fejet hajtsanak az elhunyt sportoló emléke előtt - ahogy arról a frisshirek.hu-n is hírt adtunk.

Arra kérünk mindenkit, hogy ahogy Szilárd lénye is tükrözte az életszeretetet, mi is egyesüljünk az ő álmaival, színes egyéniségével. Ezért kérésünk, hogy ne fekete ruhát viseljetek magatokon

- írták a megemlékezést hirdető bejegyzésükben. A felhívásnak eleget tett a sok száz gyászoló - csak a jelen sorok írója siklott át ezen a mondaton  - fiatalok, családosok kisgyermekkel, idősebbek, ránézésre rendszeresen sportolók és akik ritkábban húznak sportcipőt, akik ismerhették Suhajda Szilárdot régről, és akik csak halálakor értesültek arról, hogy élt. Korra, nemre, világnézetre, pártállásra, társadalmi helyzetre tekintet nélkül verődött össze a Szemlőhegyi-barlangnál a hazánk polgárai közül sokan.

A sokak szemébe ismeretlenül könnyet csaló gyász mellett felemelő mozzanata is volt a fejhajtásnak.

Valóban egyesültünk Suhajda Szilárd emléke előtt tisztelegve, amelyről azt hinnénk, nekünk, magyaroknak ez reménytelenebb vállalkozás, mint oxigénpalack nélkül feljutni a világ legmagasabb pontjára. Holott az előbbi sokkal kisebb erőfeszítést igényelne, mint az utóbbi.

A gyászolók megrendülten szembesülhettek az órás sorállás végén a hirtelenjében kialakított emlékhelyen azzal, hogy Suhajda Szilárd legközvetlenebb szeretteivel közösen hatjhatnak fejet.

Emberfeletti lelki erőről tesz tanúbizonyságot az is, hogy az özvegy, a családtagok és legközelebbi barátok ismeretlenek százaival közösen vállalták a gyászt - távoli családtagokká váltunk így mindannyian, de nemcsak Suhajda Szilárddal, de egymással is.

A megemlékezés szervezői arról is gondoskodtak, hogy emlékkönyvbe írhassanak üzenetet azok, akiknek van pár jó szavuk a közvetlen gyászolóknak. Mivel a könyvbe írásnál is kisebb sor alakult ki, így adódott az, hogy érdeklődve a sor végéről éppen Suhajda Szilárd testvérét szólítottam meg, aki könnyes szemmel, felocsúdva válaszolt csak annyit, hogy "én a testvére vagyok". Megrendülten kívántam így részvétet, igaz, ilyenkor "hűtlenek a szavak".

A méltóságteljes megemlékezés perceiben hasonló érzelmek kavarodtak föl bennem, mint Pál László református lelkészben, aki Jézus haláltusát és halálfélelmén való felülemelkedését találta meg párhuzamként Suhajda Szilárd tragédiájában:

hívő emberként, teológusként és pásztorként nem tudok azon analógia mellett elmenni, ami Krisztus Urunk megváltói munkáját és célját jellemezte. Jézus gyötrődő szavai elfogatása előtt a Gecsemáné kertben a tanítványokhoz: Szomorú az én lelkem mindhalálig... Legyőzte a keserű pohár kísértését, és a halál biztos tudatában vállalta az Atya minden magasságot meghaladó akaratát.

Legyen áldott Suhajda Szilárd emléke, és legyen áldottak, akik ápolják azt!

A kiemelt kép forrása: MTI / Lakatos Péter